Szóval mindezek elmúltával egyre jobban ráébredek, hogy mennyi minden megvalósult régi-régi álmaimból: színek, formák, hangulatok, terek. Nagyon szeretem a szép színeket! A RAL színkártya hónapokig a táskámban volt: akármilyen stádiumban volt az építkezés, mindig elgondoltam a végeredményt; a falak, bútorok majdani színeit, a kibontakozó harmóniát. Mostanra szinte minden készen van, összeállt az elgondolt kép. A hónapokig tartó szorongás és aggódás után végre tudok örülni is mindennek.

Az anyagi jólét, amit drága férjem tehetségével és állhatatos munkájával teremtett, és a sok lelki adomány, amivel életünk meg van áldva (több mint tíz éve élünk kitartó szeretetben, három kisgyerekkel), újra és újra arra késztet, hogy keressem, kutassam: mivel, hogyan tudom megszolgálni, kiérdemelni mindezt. A válasz pedig újra és újra ugyanaz: sehogyan. Nem az én érdemem, nem a mi érdemünk, mégha benne is van a személyes igyekezetünk. A ’make a lot’, vagyis keress jól, és a ’save a lot’, vagyis élj mértékletesen, ne pazarold a javaidat tanításokon túl igyekszem nyitott szívvel és szemmel járni, próbálom élni a ’give a lot’ közösségi tanítását is, vagyis visszaadni anyagi és lelki értelemben is a mindenkori közösségeinknek. De a lényeg mégis az, hogy az Úr adta mindezt, és el is veheti bármikor.  A jólét, a birtoklás kérdésében tehát két megfontolás vált nagyon fontossá számomra. Először, bár birtokolom ezt a sok szépet, nem függhetek tőlük teljesen. Nagy kihívás az életben, hogy ezt mindig észben tartsam. De érdekes mód szintén nagy kihívás másod sorban, hogy tudjam örömmel fogadni a sok ajándékot és bátran éljek velük – hiszen az Úr adta, nekem, itt és most. Thomas Merton, amerikai trappista szerzetes foglalja számomra össze a helyes viszonyulást: „Isten dicsőségére szolgál az, ha valaki gond, szorongás és rendetlen szenvedélyek nélkül használja és értékeli az élet javait.”

Szerző: Zsuzsi

Az erkölcs tényleg a divatjamúlt fogalmak közé került, hasonlóan a bűnhöz. Ha nincs bűn, erkölcsre sincsen szükség. Az élet arról szól, hogy az ember érezze jól magát az elmúlásig, úgy, ahogy tudja. Ebben a küzdelemben mindenki egyedül van. Azért, hogy elérje az élet önfeledt élvezetének célját, semmivel nem kell foglalkoznia, csak saját magával. Legjobb, ha felhalmozza a javakat, elfogadja mások kedvességét, segítségét, tehetségét csak azért, hogy egy alkalmas pillanatban kirabolhassa.

A szabályok semmiképpen nem emberiek, de nem is állatiak. Az ember, amikor megtagadja az emberi együttélés szabályait, nem majommá, hanem szörnyeteggé válik, aki magát és másokat is elpusztít. Az erkölcsi törvényeket figyelmen kívül hagyó ember a diszharmónia megtestesítője. Valódi hivatását nem ismeri fel, így kerékkötőjévé válik a szellemi evolúciónak. Ezzel szemben az állatvilág, sokszor kegyetlen, törvényei tökéletes harmóniában vannak a természettel, és a fizikai evolúciót segítik.

Az erkölcs nélküli, másokon átgázoló, a gyengéket kihasználó üzletembert egy újságíró ismerősöm így illusztrálta.

Mit csinálsz, ha elütsz egy nyugdíjast?

A. Megállsz, segítséget hívsz.
B. Továbbhajtasz.
C. Visszatolatsz, hogy újra áthajts rajta. Így lehetsz csak biztos benne, hogy tényleg meghalt.

A fenti multiple choice kérdést a magyar valóság inspirálta a rendszerváltozás idején. A helyes megoldás természetesen a C.

Ha Ön a C.-t jelölte be, akkor kérem, küldjön nekünk pénzt.

Néhányan komolyan vették a felhívást, hogy ily módon törleszthetnek és beküldtek néhány ezer forintot. Ezek szerint, ha erkölcs nem is, de lelkiismeret azért még létezik és bántja is azt, aki ellene cselekszik.

F.Á.

Persze „régi kor árnya felé visszaborongni mit ér”, különben is, az „erkölcsi elferdülés” (azaz a tisztességtelenség, árulás, csalás, ahogy tetszik) nagyjából egy idős az emberiséggel, legfeljebb a tünetek változnak (no meg az „intenzitás”). Még ha a legaktuálisabb korrupciós botrányok csípik is legfájdalmasabban a szemünket. Betegség ez is, különösen fertőz befolyásos, „elit” körökben, melyek természetesen „valamilyen erkölcs”, „valamilyen értékek” nevében garázdálkodnak.

Betegség tehát, nem a lélek természetes állapota. Ha valaki harmóniában van önmagával, a külvilággal, úgy általában az élettel, akkor nincs igénye arra, hogy irreális vagyont-hatalmat-karriert felhalmozzon, birtokoljon. Tehát ennek érdekében nem is fog senkit és semmit tönkretenni, kinyírni vagy megnyomorítani. Régi közhely, hogy a hatalom részegít, de az analógia vitathatatlan – az alkoholmámorból is nehéz kitörni, vagy a kábítószer-függőségből, pedig mindenki tudja, hogy a csalóka élvezet mennyire káros. Ma már kampányt kell folytatni a test egészégének megőrzéséért is – miért lenne ez másképp a lélekkel?

Igen, kell a „megtisztulás”, de nem elég, ha egy erkölcstanilag hiperszofisztikált „elit” kinevezi magát „erkölcsösnek”, és ezt még filológiai jegyzetekkel is alátámasztja. (Persze a műveltség fontos. De a megújuláshoz kevés.) Mi kell hát?

Egészséges lélek – a társadalom minden szintjén. Igen, a vezetők felelőssége nagy, hatásuk kétségtelen. Valóban sokat segítene, ha – mi az, hogy, nagyon is – szívügyüknek tekintenék a tisztességtelenség nevű betegségtől már áttéteket hordozó társadalom kezelését. De a repülőn is először a saját oxigénmaszkunkat kell feltenni, ha segíteni akarunk.

Retorikától az istenadta nép nem lesz lelkesebb, annyiszor becsapták már. Minél vérmesebben prédikál valaki, annál gyanúsabb. Példamutatás kell, ezenkívül pedig olyan programok, melyek során az emberek (elsősorban a fiatalok) közvetlenül megtapasztalják, milyen (felemelő!) érzés jót tenni – másokkal. Önkéntesekre lenne szükség számos területen – például árvaházakban, szociális otthonokban, hajléktalanszállókon. Nemcsak az ott élők helyzetén könnyíthetnének a segítők, de „üdvös mellékhatásként” megtapasztalhatnák az „adás” semmihez sem hasonlítható gesztusát. (Ha ezt valaki megéli, többé nincs szüksége kábító pótszerekre.) Kikerülhetetlen lépés, ha a cél az, hogy az „erkölcs” ne valami felülről adagolt absztrakció, hanem a társadalom minden rétegét meghatározó, belső meggyőződés és életforma legyen. Hogy személyes kétely ébredjen az egyes emberben, mikor a tévében elhangzik a jelszó: törődj magaddal…

Szerző: Sulyok Blanka

Modern korunk jellemzője a szférák szétválasztása. Az új- és modernkorban különválasztjuk a magán- és az egyéb szférákat. A politikai szféra különválasztása Machiavelli nevéhez köthető. A politikát kivonta az általános társadalmi, erkölcsi szabályok alól, megteremtve a politikai erény fogalmát, ami közel sem egyezik a „hétköznapi erényekkel”.

Bernard Mandeville hasonlóan cselekedett a közgazdasággal, de ő még messzebb ment. Nemcsak azt állította, hogy ki kell zárni a hagyományos értelemben vett erkölcsöt a gazdasági szférából, hanem hogy bizonyos személyes vétkek és gyarlóságok szükségesek ahhoz, hogy egy ország gazdasága jól működjön. Alapvető emberi bűnök az alapjai egy jól működő gazdaságnak.

A méhek meséje, avagy a magánvétkek – közhaszon című művében, Mandeville a köznapi életből vett meggyőző példákkal mutatta ki, hogy az ember cselekvéseit csakis önszeretete és szenvedélyei irányítják. Két következtetést von le ebből: egyrészt, hogy az, amit erénynek nevezünk, pusztán az egyik szenvedély győzelme a másik felett. A másik, hogy az emberi vétkek – gőg, kapzsiság, bujaság – teljes kiirtása (azon kívül, hogy lehetetlen) a társadalomra nézve egyenest végzetes volna. Hisz az előrejutást csakis a szenvedélyek kielégítésének vágya motiválja.

„Közgazdaság-etikájában” az egyetlen értékmérő elv a hasznosság, az eredményesség, morális kérdésfeltevéseknek nincs értelme.

Teljesen indokolt az, hogy Mandeville a maga korában a képmutatók provokálására megírta művét. Ám – ahogy ezt előszavában maga írja – nem számított rá, hogy bárki ennek hatására megváltozna, és ha mégis, akkor nem olyan típusú változásra gondolt, mint amit megfigyelhetünk a gazdaság elmúlt száz évében. Műve először 1705-ben röpiratként jelent meg. Ekkor nagy felháborodást keltett, de nem tűnt el a köztudatból. Talán nem véletlen, hogy az 1900-as évektől került ismét elő, mintegy alátámasztásaként a gazdaság és erkölcs nem épp közvetlen viszonyának.

A mai válság döntően erkölcs nélküli, mohó emberek munkálkodásának „gyümölcse”, akiknek fókusza, horizontja nem haladja meg egy Nokia doboz méretét. A többségnek azonban abban kell hinnie, hogy csak a tisztességes gazdálkodás hoz fellendülést és tartós, általános jólétet. Ehhez el kell érni, hogy a többség végre felébredjen… Szóval majomkodjunk…

Dobai Eszter

Egy példával érzékeltetném, hogy mi okozza zavaromat.

Tegyük fel, hogy egy bűnbanda vezére elhatározza, hogy jó útra tér, ráadásul megpróbálja az egész bandát megtéríteni, de legalább tudatni velük, hogy a dolgok nem mehetnek úgy tovább, mint azelőtt. Ezért aztán szenvedélyesen beismeri az elkövetett bűnöket, társai fejére olvassa a kapzsiságukat, hazugságaikat, gátlástalanságukat, cinkosságukat. Tegyük fel, hogy erre a beszédre nagy nyilvánosság előtt kerül sor. Olyan emberek előtt, akiket a bűnbanda korábban kirabolt, becsapott, megalázott, félrevezetett. A példa drámaiságát emelve tegyük fel, hogy a vallomást követően a bandavezér a nagy nyilvánosság, mint ítélőszék kezébe adja a sorsát. Ezt szerintem úgy hívják, hogy beismerő vallomás, amit aztán lehet költői túlzással szenvedélyes igazságbeszédként emlegetni.

Bonyolítsuk meg a példát egy kicsit azzal a variációval, hogy a beszédre nem nagy nyilvánosság előtt kerül sor. Tegyük fel, hogy a világtól jól elrejtett rablótanyán összegyűlik a banda krémje, ahol régi jó szokás szerint marakodnak a koncon. Nem is feltétlenül a zsákmányolt koncon, hanem amit majd ezután fognak zsákmányolni. A bandavezér azonban tudja, hogy nem lesz konc, mert már egyszerűen nincs kit kifosztani. Helyzete enyhén szólva is kényes, hiszen ő maga hitegetett és ígért eddig a legtöbbet, most tehát jogosan kérik rajta számon a programot. Ekkor váratlanul – vagy jó előre megkoreografált módon – elpattan nála egy húr és elmondja ugyan azt a jó útra terelni szándékozó beszédet, mint amit a példa elején nagy nyilvánosság előtt mondott volna el. Ezt hívják úgy, hogy valaki zsarolja a társait.

A beszéd ugyan az, csak a körülmények mások. Bizony, nehéz dolog erkölcsös útra térni. Ahhoz jókor jó helyen kell lenni…

Gary Hoon

Az individuumok birtokolt moralitásából következik ugyanis az össztársadalmi erkölcs evolúciója.

Az egyén nem rendelkezik ab ovo moralitással. Ez nem veleszületett tulajdonság. Ezt meg kell tanulni, el kell sajátítani. Az ember folyamatos neveltetés által képes csak arra, hogy felvértezze magát a moralitás páncéljával. Ezen attitűd pedig permanens gondozást igényel, megakadályozva ezzel a szellem erkölcsi sorvadását.

Az egyéni és össztársadalmi morált pedig csakis egy ún. intellektuális elit tudja megteremteni: a szellem erejével. Ez az elit azonban ma Magyarországon csak virtuálisan van velünk. Az elmúlt évtizedek történelme jórészt irtotta az egészséges intellektust. A jelen „értelmiségi halmaza” inkább abban (is) mesterkedik, hogy kimenekítse az így vagy úgy megszerzett vagyonát valamelyik adóparadicsomba. És persze ennek eredményeképpen itthon nem fizet adót. Ez a gazdasági offshore. De nem elég, hogy nem fizet adót: a többiek által összekapart kasszát még ráadásul csapolja is. A „resztlinek” meg marad az iszony.

És a haza fiatal, felnövekvő, potenciális szellemi krémje menekül. Viszi magával tudását és erkölcsi tartását is. Külföldre menekül – ha tud – a jelen magyar valóságától. Iszonyodik az itt egzisztáló virtuális arisztokráciától, akik nem tűrvén a valódi konkurenciát nem oly rég fel is szólították őket a távozásra. Mindezzel a gazdasági offshore művelői megalapoztak a szellemi és morális offshore-nak is. Azért, hogy a gumilövedékek árnyékában ők és csakis ők maradhassanak itt: a virtuális „előkelőségek”, a virtuális intellektusukkal, a virtuális gerincükkel, a mára már de facto virtuális Magyarországon.

De az ifjú tehetségeknek most elő kell lépniük, vissza kell jönniük és vissza kell hozniuk a külhoni „inas évek” alatt megszerzett tudást és tapasztalatot. Nemet kell mondaniuk a rájuk kényszerített szellemi és morális offshore-ra. Nemet kell mondaniuk minderre, mert újfent meg kell teremteni hazánk szellemi pilléreit. Valahogy úgy, ahogy 1848. március 15-én kezdődött: minimum intellektuális forradalom kell!

Mert bizton állíthatjuk, hogy a jelen magyar fiataljai is úgy szeretnének majd egyszer meghalni, ahogyan Kant tette. Aki utolsó leheletével állítólag így szólt: „Es ist gut.” – „Minden jól van.” Márpedig ha ebben a pillanatban kellene Magyarországon meghalni, senkinek sem ez a mondat jutna eszébe mielőtt eltávozik…

Keresztény Zoltán

Mindig is gondom volt József Attila Két hexameterével: „Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!/Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.” Valahogy sohasem arra asszociáltam, hogy a halál így is, úgy is elkerülhetetlen – ha tisztességes vagy, ha nem. Inkább egyfajta beletörődést sugallt számomra: a rosszak mindenképp kicsinálnak, teljesen mindegy, hogy te hogy élsz. Aztán meg egyre inkább azt kezdtem látni, hogy csak akkor csinálnak ki, ha nem vagy te is tisztességtelen, hasonlóan azokhoz, akik diktálnak, és hogy csak tisztességtelen eszközök segítségével lehet előbbre jutni, vagy egyáltalán életben maradni.

Egyre erősebbé vált az elmúlt években az a tapasztalat is, hogy a moralitás, de tulajdonképpen a szabálykövető magatartás en bloc veszélyeztetett állatfajjá vált Magyarországon. Ez különösen szembetűnő volt néhány év amerikai tartózkodás után. Sok minden rosszat el lehet mondani az amerikai társadalmi berendezkedésről, nagyhatalmi politikáról stb., de az számomra nyilvánvalóvá vált, hogy a tisztesség, erkölcs, egyenes beszéd manapság is átszövi a társadalom legtöbb szövetét, beleértve az üzleti szférát is. Amerikában például elképzelhetetlen, hogy egy társaságban valaki azzal kérkedjen, hogyan kerüli meg az adótörvényeket, vagy éppen milyen ügyeskedésekkel jut vállalkozásával előre. Aki megteszi, hamar „szalonképtelen” személlyé válik. Egy politikus pedig abba is bele tud bukni – mint ahogy ez a hetekben történt David Paterson New York állambeli kormányzóval –, hogy ingyen elfogad néhány borsos árú jegyet egy Yankees meccsre és azt füllenti, fizetni akart értük.

Visszatérve kicsiny hazánkra, nem nehéz látni, hogy „a capite foetet piscis”, azaz fejétől bűzlik a hal. Nincs olyan nap, amikor ki ne derülne valamilyen gazemberség az országot és annak legnagyobb állami cégeit irányító vezetők köreiből. De vajon a piramisnak az alja, vagy a teteje erősebb? Magától értetődő, hogy a tömegnek olyanná kell válnia, mint amilyenek vezetői, vagy, ahogy a 101. majom esetében is megfigyelték, van egy kritikus tömeg, amelyik meghatározhatja a normát és kijelölheti a fő sodorvonalat, akár össztársadalmi szinten is?  Mi a blog megálmodói és létrehozói abban hiszünk, hogy a magyarság képes arra, hogy a tisztességet visszaemelje a magán- és közgondolkodás tudatszintjére és ne kérdés legyen, hanem axióma a tisztesség. Te, Nyájas Olvasó mit gondolsz erről?